Az Agano kerámiákat Fukuchi város környékén, Fukoka prefektúrában készítik. Története az imdzsin háborúig (1592-1598) nyúlik vissza, amikor is egy koreai fazekasmester Sonkai Joseon-t Japánba hozták és a terület ekkori urai a Hosokawa klán fennhatósága alatt 1602-ben kerámiaműhelyt alapítottak. Ekkoriban a klán feje Hosokawa Tadaoki volt, aki mint a legtöbben, a teaszertartás művelője volt és nem kisebb személytől, mint a híres teaszertartás mestertől Sen-no-Rikyu-tól tanulta a teaszertartás művészetét (Toyotomi Hideyoshi sógun teaszertartás mestere volt és munkássága jelentősen befolyásolta a japán teaszertartást). E háttér ismeretében talán nem meglepő, hogy az Agano kerámiák eredetileg a teaszertartáshoz szükséges edények voltak.
A stílus történetében a következő nagy esemény az volt, hogy Kobori Enshu, kiválasztotta a hét Enshu kerámiastílus egyikének. Kobori Enshu a harmadik Tokugawa sógun, Tokugawa Iemitsu teaszertartás mestere volt és így jelentős mértékben befolyásolta a japán közízlést. S tette mindezt oly sikeresen, hogy teaszertartás iskolát alapított, ami a mai napig fennmaradt.
A Hosokawa klán uralkodása a területen csupán 30 évig tartott, ami után az Ogasawara család fennhatósága alá került a terület, akik ezután 10 nemzedéken át uralták a területet és a helyi kerámiaipart. Ekkoriban nagyhatalmú, tehetős pártfogó nélkül a kemencék nem tudtak működni, hisz egy-egy ilyen kemence felépítése, karbantartása és üzemeltetése komoly anyagi befektetést és hátteret igényelt. Ráadásul e kemencék hatalmasak voltak és egy-egy égetés között hónapok teltek el, amikor a fazekasok dolgoztak, de bevételük csak a kerámiák kiégetése után volt. Ez idő alatt is élniük kellet valamiből és ha netán valami rosszul sült el az égetéskor, akkor az ezzel járó kockázatot is viselnie kellet valakinek.
Épp kitettsége miatt az 1868-ban kezdődő Meidzsi korszak társadalmi változásai veszélybe sodorták a helyi kerámiaipart. Ekkoriban ugyanis a feudális uraktól elvették birtokaikat,az Ogasawara család is Tokióba költözött és a helyi kerámiaipar patrónus nélkül maradt.
Ezek után 1875-ben 3 család a Totoki a Watari és a Yoshida család összefogtak és megpróbálták tovább üzemeltetni a korábbi klánkemencét, de végül 1899-ben az utolsó Agano kerámiát készítő kemencét is bezárták.
Később helyi összefogással ismét megpróbálták megmenteni a kemencét, amit sikerült is megjavítani és újra üzembe helyezni, de e összefogásból szép lassan kihátráltak a résztvevők. Utolsóként Kuhachiro Kumagai maradt, aki 1902-ben megalapította a a Kumagaya főkemencét így az Agano stílus megmenekült.
1938-ban Watari Genhiko folytatta a munkáját. A II. világháborút követő gazdasági fellendülés idején megnőtt a kerámiák iránti kereslet is és a helyi kerámiaipar helyzete stabilizálódott. Ma több mint 20 műhely készít Agano kerámiákat.
Az Agano kerámiák jellegzetességei
Az Agano kerámiák talán legfontosabb jellemzőjét a felhasznált alapanyag tulajdonsága adja. A helyi agyag nagyon vékony falvastagságot tesz lehetővé így az itt készült kerámiák nagyon könnyűek és kecsesek. Színek tekintetében a kékeszöldre égő rézmáz adja az egyik jellegzetességét, aminek használata annak köszönhető, hogy egy rézbánya működött a közelben. E máz első dokumentált említése 1796-ból származik, de találtak korábbi így díszített töredékeket. Ma már sokféle mázat és színt használnak pont a II. világháborút követő fellendülésnek köszönhetően.
Az Agano edényeket egy, az óramutató járásával ellentétes irányú örvénymintával (bal Tomoe) szoktak jelölni. Ez az itt készült kerámiák porcelánjegye. Ez a porcelánjegy feltehetően újkeletű, hiszen sem a Hosokawa sem az Ogasawara család idejéről nem maradtak olyan kerámiák, amiken szerepelnének.
Érdekességek a helyi kemencékről
Természetesen az évszázadok során számos kemence épült és működött e területen. Ezek közül hármat emelek ki, amiknek valamiért különleges jelentősége volt az Agano kerámiák történetében.
A Kamanokuchi kemece az egyik legnagyobb mászókemence Japánban. Teljes hossza eléri a 41 métert. A kemencét Sonkai építette és a családja üzemeltette, végül legidősebb lányának a férje zárta be.
A Sarayama fő kemencét feltehetően 1625 körül építették és egészen 1871-es bázárásáig ez volt a klánkemence. Ezt a kemencét próbálták utána tovább üzemeltetni a helyi összefogással.
Saienba kemence jelentőségét az adja, hogy feltehetően ez volt Tadaoki Hosokawa hobbi kemencéje. Annak ellenére, hogy ez a kemence közel van a Kokura-kastélyhoz (ami a Hosokawa, majd később az Ogasawara klán székhelye) csupán 1982-ben fedezték fel. Hobbikemence létére elég tekintélyes méretekkel rendelkezett, teljes hossza majd 17 méter.
Commentaires